1.0Büdös Kölkökhttps://budoskolkok.cafeblog.huPatak Gyöngyvérhttps://budoskolkok.cafeblog.hu/author/patakne-gyongyvergmail-com/- Halló! Szia Zsófi… Nem, nem vagyok fáradt, csak éppen mosogatok. Alig férek oda a mosogatóhoz, Palkó meg rángat. … Nem, még nem szülök, csak te vagy ma a 150. aki megkérdezi. Már ég a fülem a telefontól…. Tudom, hogy szent ma kellene szülnöm, de mit csináljak, ha nem érzek semmit? Pedig ötkor nekiálltam fát hasogatni, hogy legyen már valami. - De, normális vagyok, nyugi a talicskát nem én toltam le a pincébe. Mondom, hogy semmi, meg se kottyant. Na pá, majd írok SMS-t, ha mégis megyünk. Egész nap ez ment. Mindenki tűkön ült, mintha muszáj lett volna pont aznap szülnöm, csak azért mert ezt jósolta a doki, a rokonok, a számmisztikus, meg a Visy Karcsi a hidegfronttal. Nem hagyják élni az embert. Persze jólesett ám, ez is, meg az elismerő pillantások – micsoda fitt kismama! Persze, mert egész nap a „másik” után rohangálok. Kell futni vele a kismotor mellett, feltenni a hintára, leszedni a fáról, meg sokat cipelteti is magát a kétéves kis hisztiparádé. Délutánra majd leszakadt a derekam. Kellett nekem hasogatni… De a fájások csak nem jöttek. Estére holtfáradt lettem. Na, ma aztán akkor sem megyek szülni, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Valami potyogott egyébként. Ja, persze a hidegfront. Megjött a hó! November elején! Most már tényleg reméltem, hogy nem aznap szülünk. Felmentem Palkóhoz az emeletre, kényelmesen bevackoltam magam mellé, már amennyire a kényelem szóba jöhet egy mindenórás kismama esetében. Jöhet a mese. A Micimackóra mindig elalszik pár perc után. Belefogtam – szuszogva, mint egy asztmás koca, mert estére már sokszor légszomjam volt. Első fejezet vége. Gyerek nem alszik. - Esik a hó! Esik a hó! – ugrált az ágyon, mint egy kis kenguru. - Nem baj, majd holnap megnézzük, most aludj. - Még egyet! Még egy mesét! – kunyerál. Oké, második fejezet – gyerek nem alszik. Harmadik – nem alszik. Meddig meséljek még? Negyedik fejezet – elaludtam. Kulcscsörgésre riadtam fel. - Mi van… Ki az? - Anyu jött be suttogva: - Volt egy megérzésem, eljöttem inkább ma. Holnap kitakarítunk. Na gyere lefeküdni. 9 óra elmúlt. Lassan feltápászkodtam, és akkor… akkor…. összeestem. Földhöz vágott egy olyan fájás, hogy azt hittem belehalok. - Mi van? Mi történt? - Rémült meg anyu. - Áááááá… nem tudom. Talán szülök – nyöszörögtem a földön fetrengve. Aztán a következő pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt a fájdalom. Felpattantam. -Ja, nem… Semmi bajom. Viszont nagyon kell wc-re mennem. Ráültem. Felgyorsultak az események. Miközben a dolgom végeztem, Anyu felhívta a szülésznőt. Mindig helyettem akar intézkedni! A csukott wc-ajtón keresztül hallottam a hangját – nem anyuét, hanem a szülésznőét, ahogy kiabál a telefonból: - Azonnal szálljon le! Azonnal szálljon le! Oda fog pottyanni a gyerek! Már két ujjnyira nyitva volt tegnap! Azonnal jöjjenek be a kórházba. Ki akartam kiabálni, hogy nem, tényleg, csak az, amit vártam. Most pottyant. Amikor…Úristen, egy még nagyobb fájdalom, mintha baltával vágnák a hátam. Mi ez? Mi ez? - Norbi hozd a táskám! Hol vagy? Állj ki a garázsból! Jön a gyerek! – ordítottam. Norbi, mint a francia vígjátékokban, alsógatyában, papucsban rohangált egyik fióktól a másikig. - Hol a kocsikulcs? Hol a kocsikulcs? - Nem tudom, meghalok! Meghalok! - Jaj, kislányom, ne hívjak mentőt? Ne hívjak mentőt? A papagáj kolónia tanulhatott volna tőlünk. - Nem anyukám. Semmi baj, elmúlt. Fájásszünet, amíg leszálltam, és belebújtam a nadrágomba. - Hol a táska? - Még nem pakoltuk össze. Nyugi, nem kell semmi. Kispárna, meg papucs. A többit majd valaki behozza. - Úristen menjetek már, úristen, menjetek már! Norbi már a nagykapunál brümmögtette a motort, mikor Palkó kibotorkált a szobából: - Anya, hova mééééész? - Sírta el magát. Mami nyugtatta – csak a kisöcsiért a kórházba! - De hát ott van a hasában. Hova viszi…? Futottunk az autóhoz. Azaz futottam volna, de derült égből villámcsapás, beütött az újabb fájás. Földre rogytam. Anyukám sipítozott, mint az olasz filmekben. Norbi ölbe kapott, kivitt a kocsihoz. Rámtört a röhögőgörcs. Norbi is röhögött, majdnem leejtett. A kispárnám, a kispárnám! - visítottam. Norbi visszaszaladt érte. Szakadt a hó, alig láttunk ki a szélvédőn. Még muszáj volt integetnem Palkónak. Próbáltam nyugodtnak látszani, de már ülni sem tudtam. 10 km-re van a kórház. Ha minden jól megy, az nettó 10 perc. Újabb fájás. - Indulás! – Belemarkoltam Norbi combjába, aki ettől bepánikolt, mert leesett neki, hogy vészhelyzet van. 9 óra 10 perckor Norbi beletaposott a gázba. A legelső kanyarnál, a falu közepén keresztbe állt egy kamion az úton és tolatgatott. Hogy kerül ez ide, szombaton este! Norbi egy bravúros manőverrel, az árok szélén egyensúlyozva kikerülte. Lehet száguldani! A körmömet belemélyesztettem Norbi gázpedálon lévő lábába, és a kátyús úton felváltva üvöltöztem: - Lassabban! Gyorsabban! Lassabban! Gyorsabban! A szerdahelyi kanyarokban már félpercenként jöttek a legdurvább fájások. A köztes 30 m-ekben pedig megszakadtunk a röhögéstől – inkább, mint a pánik – hogy rosszabbak vagyunk, mint egy amerikai limonádé. Addig nem tudtam eldönteni, hogy ez már a vége, vagy csak eltunyultam és nem bírom az elejét, amikor a Kaposvár tábla után éreztem, hogy tolnom kell! Na, Norbi kész lett: Tartsd vissza! Tartsd vissza – üvöltözte. Én meg pihegtem, és próbáltam szót fogadni. A következő körforgalomban beragadt egy busz, és egy szombatesti tanulóvezető!! Norbi annyira elvesztette az eszét, hogy a kórház utcai parkolójában akart megállni. Persze ráordítottam, hogy húzzon befelé, ha kell, a sorompón át. Szülészet. Ajtó előtt satufék. Vánszorogva berohantunk (létezik ilyen mozgás!), Norbi utánam a táskával, nálam a párna... Ismertem a járást, feltéptem a szülőszoba ajtaját, lerogytam, ülve rángattam le magamról a ruhát. Norbi téblábolt. Sehol senki hivatalos személy, csak egy vajúdó kismama a franciaágyon. Szegény feltápászkodott, és kisomfordált a folyosóra, mondván: Én még itt nem tartok... Ekkor érkezett meg a szülésznő. Melegítőnadrágban, gumicsizmában. Otthonhagyta a csőtörést a térdig érő vízzel. Ő is össze volt zavarodva, mert leült a gép elé, és kérte az adataimat. Elképedve hörögtem rá, a kisasztal előtt térdelve: -EEErzsi! Akkor észbe kapott: -Hívom az ügyeletes dokit! Eközben Norbi, miközben én a földön keresve valami elviselhető pózt úgy éreztem, menten meghalok, fél kézzel, az ő részét letudva, halál nyugalommal nyomkodta a vállam, enyhítő masszázs gyanánt, miközben hosszan és kedélyesen ecsetelte a szomszédunknak a helyzetet telefonon, és megkérte, legyen olyan kedves és hozza be az irataimat, mert persze minden otthon maradt. Sosem szoktam káromkodni, de akkor cifrán elküldtem a jó büdösbe áldott férjemuram! Az ügyeletes doki hamar megjött. Valahogy felvonszolódtam a vizsgálóasztalra. Norbi meséli, én erre alig emlékszem, hogy a doki flegma arca tizedmásodperc alatt átalakult döbbenetté, ahogy mondta: - Itt a gyerek feje. Valahogy átkerültem a szülőszékre, a doki rám nézett: - Nyomjon! Egy nyomás, vagy inkább ellazulás, és Misi, mint a rakéta, végre kirobbant. 9 óra 25-kor. Alig tudták elkapni. A szülésznő és a doki egymásra néztek, és egyszerre mondták: Bocs, nem tudtam mit csinálni… Norbi épp a köldökzsinórt vágta, mikor feltépték az ajtót, és beesett rajta az igyekezettől kipirulva a fogadott orvosom! Lemaradt, de lélekben én is. Nem volt időm átszellemülni. Norbi 9 óra 26-kor méltóságteljes arccal, mint büszke, kétgyermekes apa, hazatelefonált kedves anyósának: - Na, megvagyunk. - Megvagytok? Hogy érted? Épségben odaértetek? - Nem, megvan a gyerek! Sír, hallod? És akkor már sírtam én is, anyu is, Norbi is, a szülésznő (mert a lánya telefonált, hogy a parkettnak annyi), a doki (vagy csak a szemüvege csillogott), a másik doki (vagy csak az izzadtság ) és a másik kismama a folyosón: – Engedjenek be, jön a gyerek! <img class="alignnone size-full wp-image-54 aligncenter" src="https://budoskolkok.cafeblog.hu/files/2014/07/rakéta2-e1405095689343.jpg" alt="rakéta2" width="600" height="400" /> <h4 style="text-align: center"><strong><a href="https://www.facebook.com/budoskolkok" target="_blank">Ha tetszett, "lájkold" a Büdös Kölköket a Facebookon is! </a></strong></h4>   .richhttps://budoskolkok.cafeblog.hu/files/2014/07/rakéta2-150x150.jpg150150