Első rész >> Az előző rész>>
Hétvégén a nagyok teljesen bezsongtak a hírtől, hogy pár nap múlva hazaköltözünk. Bejárkáltak a babaszobába, kinyitogatták a szekrényajtót, kihúzogatták a pelenkás fiókot. Misi többször le is feküdt ábrándozni a szoptatós kanapéra – szóval foglalkoztatta őket az ikertesók hazatérése.
Bennem vegyes érzések kavarogtak. Az örömnél szinte nagyobb volt az aggódás, bár igyekeztem elnyomni, mondván, úgyis megoldjuk majd, ahogy eddig. És hogy majd kialakul.
Anyukám gyakorlatilag hozzánk fog költözni az „első időszakra” – ami majd meglátjuk, meddig fog tartani.
A PIC-en már minden rutinosan ment. Teljes természetességgel mozogtam a kórházban, a szállás és a kórház között, és tettem a dolgom: fejés – babázás – étkezés körforgás, közte egy kis bevásárlás, ügyintézés. A babázás alatt értendő a mérés – szoptatás – mérés – pelenkázás – babusgatás folyamat, egyik, illetve másik babával, váltakozva.
Erre a hétre, ahogy a nővérek és a doktornő jósolta, ugrásszerű fejlődést produkáltak a picik. Megszűntek a légzéskimaradások, és egyre jobban bírtak szopni, egyre többet és gyorsabban.
Azért a gyomortájékom összeszorult, amikor a szerdára gondoltam – ezt jelölték ki ugyanis a várva várt hazamenetel napjának.
Újra mindenféle vizsgálat következett – ultrahangok, neurológia, szemészet, vérvételek, és persze folyamatos testsúlymérés. Mikor minden eredmény megérkezett, és minden rendben találtatott, meghozták a döntést: szerdán hazamehetünk!
Húúú, de jó!! Gondosan elterveztem mindent – hányra jöjjön Norbi, mikor fogok kijelentkezni a szállásról, mikor fejem le az útravaló, biztonsági tejcit a vadiúj mini cumisüvegekbe, hánykor megyek be a PIC-re, melyik babát mikor fogom megszoptatni, felöltöztetni, és mikor indulunk haza.
Aznap gyönyörű idő volt, és minden remekül ment. Norbi időben megérkezett, elszámoltunk a szálláson, kiköltöztem. A piciknél a szoptatás terv szerint sikerült. Az öltöztetés külön élmény volt – otthoni, szinte normál méretű (50-es) ruhákba. Közben lelkesen magyaráztam nekik, miért öltözködünk ennyire, és hova fogunk utazni.
Amíg vártuk a „kilépő papírokat” (zárójelentés, ilyen-olyan nyilatkozatok, amiket még alá kell írni) a hét nővérkétől is elbúcsúztam. Húgom gyönyörű neszesszereket varrt nekik ajándékba.
Norbi türelmesen várt a folyosón a hordozókkal.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor lehúzták a babák lábujjáról a rácsíptetett légzésfigyelő szenzort. Az én gyomromat pedig abban a pillanatban mintha valaki összecsavarta volna. Hű… Ez félelmetes. Mint a mátrixban, amikor lecsatlakoztatják a kiszabadított embereket arról az izéről. Mi lesz, ha elalszanak az autóban, és én nem veszem észre, hogy nem vesznek levegőt? Mi lesz, ha hazáig ordítanak? És mi lesz majd otthon…?
Norbi nem aggódott. Lendületesen vitte az egyik hordozót a kocsihoz. Én határozatlanul botorogtam utána a másikkal. Mint a harminc évet leült rab, aki hirtelen nem tud, vagy nem mer mit kezdeni a rá szakadt szabadsággal. Megijedtem, na…
Pedig minden idilli volt. A picik látszólag egykedvűen szemlélődtek, táguló orrcimpákkal és aranyos grimaszokkal reagáltak az őket meg-meglegyintő szellőre. Én hátra középre, a két babaülés közé préseltem be magam (még jó ideig ez maradt az én helyem). Kezemben a cumisüveg, és tekintgettem egyszer az egyik, egyszer a másik arcára. Még bírják a szabadlevegőt, még szép rózsaszín az arcuk.
Aztán indulás után három perccel mindketten szépen elaludtak.
Ahogy faltuk a kilométereket, és ők békésen, egyenletesen szuszogtak, én is egyre jobban ellazultam. Néztem az ismerős tájat, ahogy elsuhan, mint ez az elején végtelennek tűnő, kétségbeesésekkel, reményekkel, küzdelmekkel teli hat hét.
Hát ennek is vége lett.
Szigetvár után egyre izgatottabb lettem. Alig vártam, hogy beérjünk a lakásba, ahol a nagyok és a mami várnak minket. Vajon mit szólnak a kistesókhoz? És a kistesók mit szólnak hozzájuk?
Boldog várakozással és hatalmas büszkeséggel vittük be a két picit a házba. A nagyok már az ajtóban közrefogtak, alig tudtuk elvinni a hordozókat a kemencepadkáig.
Oda aztán letettük őket, hogy körbecsodálhassuk őket. Együtt látni az öt gyereket, az öt testvért… Na, elpityeredtem magam. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a két pici csak pislog, ahogy a három másik becézgeti, simogatja őket.
Miután kiörvendeztük magunkat, és Palkó és Marci már eltűntek a gyerekszobában, Norbi a dolgozóban, Mami pedig a konyhában, Misi odabújt hozzám:
– Anya, meddig maradnak itt a babák?
Édesem…
– Örökre. Már nem mennek el.
– Tééényleg? – kerekedett el a szeme – Nem kell visszavinni őket?
– Nem, dehogy! Itt fognak lakni, fent a babaszobában.
– És akkor te sem mész el többet?
– Nem, nem megyek el. Itt maradunk. Itt fogunk lakni mind a heten. Az egész család.
– Palkó! Marci! – ordította Misi, hogy a picik összerezzentek ijedtükben – itt maradnak! Mind a hárman itt maradnak!
És rohant fel játszani az emeletre a két másik után.
Én pedig ittam egy pohár vizet, ecc-pecc-kimehetsz, kiszámoltam, ki kezdje a szopizást. És mérleg nélkül, kényelmes fotelban, a várakozó (és már nyekeregni kezdő) baba hordozóját magam előtt a lábammal ringatva, nekiálltam szoptatni.
Hát így kezdődött a mi izgalmakban, vicces történetekben és váratlan fordulatokban később sem szűkölködő öt-fiús, ikres családi életünk.
Utószó:
Azóta rengeteg minden történt velünk, velem, és velük. Az első év (aztán a második is :)) embert próbáló időszak volt, nem tudom, a hármasikresek hogyan csinálják, vagy azok, akiknek nincs segítsége. És azt sem tudom, anyukám nélkül mi lett volna velem… Ezúton is nagyon köszönöm neki! És persze a nagycsalád összes többi tagjának, (férjem anyukája, testvére, húgomék) akik szintén, amikor csak tudtak, besegítettek – hol takarítással, hol élelmiszer ellátmánnyal, hol gyerekfelügyelettel.
Az ikrek kétéves szülinapjának környékén írtam újra először, magamról, aztán róluk is:
https://businessmami.cafeblog.hu/2014/06/18/mibol-lesz-a-cserebogar-korababakbol-keteves-kisordogok/
Volt pár katasztrófahelyzet, vicces kaland, például EZ és EZ.
Otthoni sztorik szoptatásról, kezdeti (azaz cirka 1,5-2 év:)) nehézségekről: például itt, a Liliputi blogban. (Keresőjébe írd be: ikertörténetek)
És van még mit írni bőven: Hogyan került még egy fiú (na jó „csak” kutya, aki Vitéz lett) a családba. Hogyan tépázzák a pár hónapos (egyéves-kétéves-három-négyéves) ikrek anyjuk (és a nagynénik, mamik, a tesók, sőt azok barátainak) idegrendszerét. Hogyan nem maradnak le ebben tőlük a nagyok. Milyen más gondokkal-bajokkal küzdünk a kiskamaszokkal (együtt, vagy egymás ellen). Stb., stb., stb.
Ezekről, azaz rólunk itt a Büdös kölkök blogon, és a Büdös Kölkök FB oldalon olvashatsz még. (Anyai életem pre-ikres, háromgyerekes korszakának kalandjairól pedig a Businessmamin).
Köszönöm, hogy végig olvastad PICi történetünket. Ha úgy gondolod, van olyan ismerősöd, akit érdekelhet, mert például hasonló cipőben jár, oszd meg vele ezt a linket: https://budoskolkok.cafeblog.hu/kategoria/pic-i-tortenetek/
Tarts velem, velünk továbbra is.
Szeretettel várlak!
Gyöngyvér
Ha kíváncsi vagy a többi történetre is, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: