Első rész >> Az előző rész>>
Minden relatív
Apu vitt le hétfőnPécsre. Nehezen indultunk, 25 percet vártunk az orvosi rendelőben az utazási hozzájárulás papírra. Merthogy ilyen is van – mint megtudtam az Anyaszálláson lakó rutinosabb anyukáktól. (Más még véletlenül sem szólna…) Az állam fizeti azoknak a napoknak az útiköltséget, amíg az ember be nem kerül az Anyaszállásra. Kár lenne bent hagyni!
Az anyaszálláson több anyukával is összeismerkedtem – onkológiai kis betegek szülei, furcsa nevű, sosem hallott, szörnyű tünetekkel járó betegségekkel küszködők anyukái, évek óta visszajáró anyukák…
Hálát éreztem – mi egészségesek vagyunk, és előbb-utóbb (de most már inkább előbb) biztosan hazamehetünk, csak várnunk kell. De nem kell félnünk a másnapi diagnózistól, nem kell rettegni a kezelések fájdalmától, nem kell naponta tartani a lelket az állapotával teljesen tisztában levő 4-5-6 éves kisgyerekben.
Csodáltam ezeket a nőket, az erejüket, az optimizmusukat, és arra gondoltam, hogy soha, de soha nem akarok az ő helyzetükbe kerülni.
Egész héten 40 fokos a HŐSÉG. Ahogy megyek a csupa kő téren át, égeti a bőröm a visszacsapódó levegő. A kis szökőkútban játszanak a helybéli gyerekek. Most nem szól rájuk senki, sőt egy-két anyuka is belelógatja a lábát a vízbe.
A kórházban minden ablak tárva, de a forró levegő meg sem rezdül. A hosszú ujjú köpeny rámtapad. A kiságyban a babák egy szál pelenkában is izzadnak a rájuk terített vékony pamutlepedő alatt. De jó az inkubátoros babáknak a kellemes 36 fokban!
Látogatási idők között első utam a légkondicionált bevásárló központba vezet, ott is a fagyizóba. A hatalmas finom adagoknál csak egy jó hideg dinnye esne jobban.
Szoptathatok!
Hétfőn délelőtt ott volt a doktor néni. Megragadtam az alkalmat, vettem egy nagy levegőt, és rákérdeztem, hogy megpróbálhatnánk-e a szoptatást…? Ha már egész múlt héten ilyen ügyesen ettek a cucliból…
– Hááát… Na jó… legyen – szólt a nem túl határozott válasz.
Boldogan – és nem kis izgalommal – láttam hozzá az első szoptatásnak. Óvatosan kivettem az egyik babát a kiságyból – esküszöm, nem emlékszem, melyikük volt a szerencsés – és leültem vele a székre. Vajon sikerülni fog? Vajon tudni fogja, mit és minek akarok a szájába dugni…? Vajon lesz elég ereje…?
Rutinos mozdulattal emeltem magamhoz. A pici kitátotta apró száját, és, mintha mindig is ezt csinálta volna, tökéletes technikával, érezhetően intenzíven, szabályos ütemben, elkezdett szopni! Meg se mertem mozdulni, nehogy a csoda véget érjen. Erről nem is álmodtam… Ilyen simán, ilyen magától értetődően teszi a dolgát… Az én drága ügyes kisfiam! A meghatódottságtól el is kezdtem pityeregni.
Boldogan szoptattam, amíg egyszer csak be nem jött az egyik nővér.
– Hát maga mit csinál?! – kiáltott rám, inkább ijedten, mint dühösen.
– Szoptatok! – feleltem mosolyogva. – A doktornővel megbeszéltem.
– Azt tudom – mondta a nővér – de itt nem lehet csak úgy hűbelebalázs szoptatni! Honnan tudja mennyit szopott? Megmérte előtte?
– Nem…
– A mellét lefertőtlenítette?
– Hát nem…
– Arról nem is beszélve, hogy még nincs etetési idő.
– Ó… hát…
– Na, jó, semmi baj. De tudja, hogy itt mindent dokumentálni kell. Szoptatás előtt meg kell mérni a gyereket. Fel kell írni a súlyát a táblázatba. Aztán ezzel a törlőkendővel törölje át alaposan a mellét. Aztán mehet a szoptatás – de legfeljebb 10 perc. Többet úgysem bírnak még. Aztán újra meg kell mérni, és külön beírni, hogy mennyi volt a szopott mennyiség.
– Na, ez a manó úgyis végzett, büfiztesse meg, aztán jöhet a tesó. De úgy, ahogy megbeszéltük!
– Rendben – mondtam megkönnyebbülve, és elkezdtem a procedúrát a másik babával. Aki, nagy megkönnyebbülésemre ugyanolyan ügyesen szopott.
Kiderült, hogy kapásból 60 illetve 75 grammokat sikerült enniük, amitől mindenkinek leesett az álla. A cucliból sokszor az ötvenet sem sikerült beléjük tölteni. Hiába, a cici az cici… 🙂
Szoptatás közben persze egyfolytában a gépre pislogtam. Reggel és délben még bírták a kemény munkát, de délutánra és pláne estére már elfogyott az erejük. Csak nagyon kis mennyiséget tudtak szopni, valamikor egyáltalán nem is sikerült, és általában leesett a „szatkójuk”, néha még le is szürkültek. Ilyenkor a cucliból kellett pótolni, de sokszor azt is alig bírták megenni. Kimerülten álomba zuhantak.
Ennek ellenére szoptathattam. Ők egyre erősödtek, és ügyesedtek. Ez már igazi anya-baba kapcsolat volt. Imádtam!
Kedden mertem megkérdezni (a nővérek sugallatára), hogy esetleg a tápszert is elhagyhatnánk-e, hiszen már nem buknak.
A doktornő rábólintott. Hurrá!
A babák súlya továbbra is szépen gyarapodott. Mindketten elérték már a bűvös két kilót, sőt, pár száz grammal meg is haladták.
A hét végén a doktornő még egy jó hírt mondott:
Ha így folytatjuk, jövő hét kedden hazamehetünk!
Na, most éreztem úgy, hogy madarat lehetne velem fogatni – bármit jelentsen is ez a mondás. 🙂
Aztán hogy mi lesz velünk a légzésfigyelő megbízható pittyegése, és a sok sürgő-forgó nővér segítsége nélkül… Az majd elválik – jövő héten!
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: