Első rész >> Az előző rész>>
Az Anyaszállás
Reggelre mintha elfújták volna a fáradtságot és a rosszkedvet. Vidáman, lendületesen fejtem egyet, Marcinak is jutott belőle. A kiadós reggeli után gyorsan összepakoltunk, az összes gyerekkel együtt autóba szálltunk, és irány Pécs.
A fiúk alig várták, hogy lássák végre a babákat. Túl korán érkeztünk, pont etetéskor, így megadóan játszottunk egyet a szomszédos kis játszótéren. Amint felértünk a koraszülött intenzív várójába, a fiúk felsorakoztak az üvegfalhoz, és ott egymás mellett állva, csendben várták, amíg belebújok a fehér köpenyembe, és hozom a piciket. (Nagyon nagy szó ez egy nyolc, egy hat, és egy négyéves fiúnál!)
Nem volt olyan egyszerű a művelet. Gondosan be kell a piciket bugyolálni, és az utolsó pillanatban lecsatlakoztatni őket a légzésfigyelő szerkentyűről. Pár percig bírják csak a rásegítő oxigén nélkül az ilyen kalandokat, ezért csak rövid ideig csodálhatták őket a nagyok. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az üvegfalra tapadva tágra nyílt szemmel, hitetlenkedő mosollyal, szeretettel nézték a két pici babát – a testvéreiket.
– Hahó Andris, hahó Gergő – kocogtatták az üveget, és ugráltak örömükben, amikor a picik kinyitották a szemüket, természetesen azért, hogy lássák őket. 🙂
Két nővérke tartotta a babákat, amíg lefotóztam az öt gyereket.
Aztán vissza is vitték az ikreket. Be se értek velük, már el is aludtak. A nagy esemény kimerítette őket. Így könnyebb is volt az elválás, na meg a nagyok is vártak. Fagyizás és kis séta után irány a Mecsextrém – a Pécs melletti szuper kalandpark. A kötélpályát és az óriáscsúszdákat én még inkább kihagytam, de az erdei bobpályán jópárszor lecsúsztam a fiúkkal. Nagyon élveztük az egész napot. Nagyon ránk fért már egy ilyen igazi, tartalmas együttlét.
Vasárnap otthon pihentünk, meséltünk, játszottunk. Hétfőn reggel sem sikerült elválnunk. Kikönyörögték, hogy ne kelljen oviba menni, így az egész család elkísért új pécsi lakásomra, az Anyaszállóra.
A „házinéni” már várt, megmutatta a szobámat. A fiúk segítettek bepakolni, de a szabályzat szerint nem maradhattak ott.
Nagyon rossz volt így elbúcsúzni, hogy ők elmentek autóval, én meg maradtam és integettem… 🙂
Szerencsére nem volt időm belemerülni az önsajnálatba, mert a rekedt hangú, húsos portás néni már zörgette a kulcscsomót, hogy körbevezessen a „komplexumban”.
– Ez a vécé kulcsa. Ezt most csak maga használja, de mindig zárja be, mert itt van a folyosón. Ez a szobája kulcsa. Azt se árt rázárni, akkor se, amikor bent van. Láttunk itt mi már érrrdekes eseteket. Most mondom azt is, hogy nem lehet itt vendéget se fogadni, férfiakat pláne. Még a férjét se, mert itt csak nők vannak.
Csak pislogtam, mint kisdiák a kollégiumban. A hölgyemény belelendülve folytatta:
– A szobájából nyílik a fürdő: csap meg zuhany. Az ablakát annak se hagyja nyitva éjszakára. Enni menjen le a konyhába, azért van. Ne a szobában egyen, ha lehet. A konyha erre van – indult el az alagsorba vezető lépcsőn. – A hűtőbe tegye egy külön dobozba ami a magáé, nehogy valaki más egye meg. Van tányér, bögre, kanál, azt mosogassa el, ha végzett.
– Persze…
– Na, a bejárati ajtót meg mindig duplán zárja rá. És a kisablak is legyen rajta zárva, amikor elmegy. Aztán meg az utcai ajtó. Azt is duplán fordítsa rá. Ágyneműt hetente cserélünk. Meddig marad?
– Hát…
– Gondoltam, hogy tovább. Keressen bátran, ha valamire szüksége van. Ha nem vagyok itt, majd valamikor jövök. Fizetni minden hét pénteken kell – mosolygott rám a tőle telhető legkedvesebben.
– Hát köszönöm – rebegtem, és bepucoltam a szobámba.
Körbenéztem. Megállapítottam, hogy a szállásnak két jó tulajdonsága biztosan van: közel van – öt perc és a gyerekeknél vagyok, és egyedül vagyok – ülhetek egy szál bugyogóban, és zavartalanul fejhetek 🙂
Neki is álltam az előkészületeknek. A szobában épp elfért az ágy, alá betoltam a nagytáskát, az ágyról elértem a kis asztalt. Beizzítottam a laptopot, hogy fejés közben nézek egy jó filmet. Ó, a wi-fi kód!
Gyorsan kimentem, hátha még itt van a néni. Szerencsémre még az asztalánál írt egy nagy könyvbe.
– Vifi? Az meg mi? – nézett fel segítőkészen.
– Hát, ami kell az internethez.
– Ja! Internet az nincs.
– Biztos…?
– Biztos hát. Más is szokta keresni.
Na, akkor marad a könyv. Egyelőre.
A hizlalda
A lefejt tejjel épp időben érkeztem a következő látogatási időpontra. Rögtön egy jó hír fogadott. Ide, a „hizlaldába” már 3 óránként jöhetek. Reggel kilenckor, délben, háromkor és este hatkor. És akár egy- másfél órát is maradhatok, ha nem vagyunk túl sokan.
Na, a tömegtől nem kellett félnem. Elvétve jött egy-egy szülő, párban, vagy csak anyuka, és sosem maradtak fél óránál tovább. Volt, hogy napokig nem jött senki.
Pedig itt már lehet simogatni a babákat, pelenkázni, az erősebbeket ölbe venni, a szonda nélkülieket a speciális cucliból etetni, a még ügyesebbeket pedig lehetne szoptatni. Ez valóban elkeserítő.
Pedig a segítő kézre, nagyon is szükség lenne ezen az osztályon – ahol nem csak ez az egy szoba van. A nővérek a babáknak anyjuk helyett is anyjuk. Ölbe kapják – akit szabad – cumit adnak, kis simogatást, de dolgozni is kell. Sűrűk az etetések, valakit mindig tisztába kell tenni, gyógyszert adagolni, és ott a rengeteg papírmunka.
Itt a hizlaldában már nincs csönd. Öt lakócska van, mind fiú. Igazi babaszoba. Valaki mindig bömböl. Főleg O. Kristófka ágyszomszéd ordít veszettül egész álló nap. Se cumi, se ringatás nem segít. Talán érzi, hogy nem családba fog kerülni. Olyan körülmények közé, ami ott várná, nem adhatják haza…
Én csak a sajátjaimhoz nyúlhatok – nyúlok is, amennyit csak lehet. Ölemben tarthatom őket – mellkasomra fektetve dúdolgatok, ölelem őket, próbálok egyenletesen lélegezni, és halkan duruzsolva beszélni, hogy úgy érezzék kicsit, mintha még bent lennének.
Még mindig legalább négy hetet bent kellett volna tölteniük az anyaméhben. Hihetetlen. Így néznének ki a hasamban is. Már kész kis emberkék, és bár a kezük-lábuk vézna, az arcuk már kerekedik. Remélem, megszépülnek majd… mert azt még elfogultan, szerelmes rózsaszín szemüvegen át is látom, hogy egyelőre nem nyernék meg a babaszépségversenyt…
Szatkó-frász
A legnagyobb kihívás számukra most viszont most még a rendes, megfelelő légzés – folyamatosan. És ez nem egyszerű feladat, éretlen tüdővel!
Néha teljesen rám hozzák a frászt. Gyakoriak a „leszürkülések” – ettől először teljesen bepánikoltam.
Ecc-pecc kimehetsz, Gergőt fogtam legelőször a kezembe, a székemet közel húztam Andrishoz, hogy a másik kezemmel közben őt is tudjam simogatni.
Egyszerre csak a gépek monoton pittyegésébe hangos, éles sípolás keveredett. Miközben forgattam a fejem, mit kell nézni, egyszer csak az egyik nővér berohan, egyenesen hozzám. Kikapja a kezemből a békésen bóbiskoló babát, és elkezdi a sarkát morzsolni, majd, amikor nincs reakció, csak – most már én is látom – egyre szürkül-lilul a gyerek orra, homloka, egész arca, jól megpaskolja a kis fenekét, sőt belecsíp az arcába, felkarjába. Erre Gergő végre észhez tért, kettőt nyikkant, és, mintha feltöltenék festékkel, fokozatosan visszanyerte eredeti, rózsás-barna színét. És békésen szuszog tovább.
– Leesett a szatkója! – mondja nyugodtan a nővérke.
– Mije? – néztem értetlenül, fel sem fogva, mi folyik.
– Az oxigén szaturációja. A gyereket nézze máskor, mielőtt meghal az ölében.
Elsírtam magam, felfogtam, mi történt.
A gyerek nem vett levegőt, és én nem vettem észre. Az ölemben tartva.
– Na, jól van, semmi baj! Nem mondta el egyikőnk sem, hogy erre figyelni kell? Igaz, hogy nem is számítottunk rá. Nem szokták mostanában csinálni. Na figyeljen – kezdte magyarázni lelkesen (a lényegét megértettem):
A gép folyamatosan méri az oxigénszaturációt, azaz a vér oxigéntelítettségét, a lábujjukra csíptetett kis műszeren keresztül. Gyakorlatilag, hogy milyen arányban kerül oxigén a szervezetbe. Ha a szám 90 alá esik, pittyegni kezd. Náluk folyamatosan pittyeg, mert még elég gyenge a tüdejük, szapora a szívverésük, de ez még nem gond, viszont figyelni kell, kicsit megpiszkálni a babát, hogy ne lustálkodjon, vegye rendesen azt a levegőt. Még nem mindig kapcsol be náluk a vészjelző, ami egy érett babánál már igen. Egyszerűen elfelejtenek levegőt venni, és az agyuk nem figyelmezteti őket.
A baj akkor van, amikor hirtelen esni kezd az érték, és 70-et esetleg 60-at mutat a gép. Ez azt jelenti, hogy nem rendesen vagy egyáltalán nem vesz levegőt. Ráadásul a gép fáziskésésben van, úgyhogy lehet, hogy már egy ideje nem vett, csak a mellkasa, illetve inkább a rekeszizma emelkedik-süllyed, de kapkodva, üresen, beszívott levegő nélkül.
A legbiztosabb jel a szürkülés. Először a baba orrnyerge (a szemek közötti rész) kezd sötétedni, majd az orr alatt és az áll, aztán egész orrkörnyék, és az egész arc. De akkor már igyekezni kell! Főleg hogy mindez 1-2 másodperc leforgása alatt történik…
A következő pár napban ez volt a műsor. Andris folyton bejelzett, már előre hallottam a gép pittyegését. Folyamatosan odapillogtam. Állandó görcsben, feszült idegekkel, mikor kell akcióba lendülni.
Naponta húszszor leizzadtam. Amúgy is 40 fok volt. A babákat hűsölni tették be a 36-37 fokos inkubátorba. Legszívesebben én is egy szál semmire vetkőztem volna a köpeny alatt, aminek hosszú ujja alatt úgy éreztem, megfullad a testem.
A nővérek rendületlen türelemmel segítettek:
– Ne a gépet nézze, hanem a gyereket. Otthon se lesz gép! – a gondolatba is belesápadtam. – Bízzon magában, nézze a gyereket. Ha őt figyeli, nem e gépet, azonnal látni fogja, mikor kezdi.
Na, volt alkalmam gyakorolni. Az egyik türelmes nővérke felügyelt.
– Nem néz hátra! NEM néz hátra! – nevetgélt, miközben én halálra váltan próbáltam rajtakapni az ölemben levő gyereket a „lustálkodáson”, akinek az élete pár hét múlva egyedül rám lesz bízva. Orvosok, nővérek nélkül. Félelmetes érzés volt, de egyre jobban belejöttem. Tudatosan edzettem, nem csaltam. 🙂 Hamarosan azonnal felismertem, ha szürkülés jött, sőt szinte előre lehetett látni, valahogy megváltozott a légzésük ritmusa, mélysége, és elernyedtek.
Nem tudom, pontosan mit láttam, de azonnal felismertem ha elkezdődött a folyamat. Mindenesetre a légzésfigyelő szerkentyűt (két dupla Apnoe párnát) azonnal megrendeltünk, hogy mire hazaérünk, be merjem fektetni a babákat a kiságyba. A babakocsiba persze nem lehet beletenni… de ezeket a gondolatokat próbáltam elhessegetni, és nem aggódni előre azon, mi lesz otthon. Hiszen addig még – sajnos – rengeteg idő van…
Summer In the City
Mindeközben szinte nyaraltam Pécsen. Ha nem a kórház menzáján ettem, (vehettem ebédjegyet) „munkaebédet” tartottunk Pécsimamis Nórával, és átvettem tőle két nagy szatyor miniatűr babaruhát, 50-es és még annál is kisebb méretben, amiket pécsi anyukák gyűjtöttek össze nekem. Nagyon hálás voltam nekik ezért.
Naponta fagyiztam, lófráltam kicsit a belvárosban és a nagy bevásárlóközpontokban. A séta egyre jobban ment, erősnek és fittnek éreztem magam.
Egyik nap még Viki barátnőm Body Art órájára is elmentem, és bár a gyakorlatok nagy részét még nem tudtam rendesen kivitelezni, kimondhatatlanul jólesett a mozgás.
Esténként a langymelegben az éppen zajló Sétatér fesztiválon randevúztam a pécsi barátnőimmel, gyrost ettünk és jeges, mentás-szedres limonádét ittunk, és félszemmel figyeltük a foci EB-t a kivetítőkön.
A hét jó híre volt még, hogy végre a nagyszülők, nagynénik is láthatták a babucikat, persze csak a folyosóról.
És, ami miatt egész héten izgatott voltam: Hét elején kiderült, hogy a múlt heti Tündér Lala castingon egyetlen gyereket sem válogattak be, a rendező viszont kereste, hova tűnt az a szép arcú, göndör hajú kisfiú… Úgyhogy megismétlik a válogatást. Személyesen üzentek Palkóért, hogy mindenképp számítanak rá. Erre már ő sem mondhatott nemet. Az aznapot végig izgultam – nem is az eredmény miatt, hanem hogy jól érezze magát a fiam… Norbi folyamatosan tudósított telefonon a fordulók között. Palkó simán vette az akadályokat, lubickolt a játékos feladatokban, mind a három rostán átjutott, a hetven gyerekből a hat esélyes közé.
Kapott egy oldalnyi szöveget – egy dialógust, amit meg kell tanulni jövő hétre. Anyukámnak már aznap be is kellett ugrania Nyuli könyvtáros szerepébe.
Otthon kérdeztem Palkót:
– Milyen volt? Hogy érezted magad?
– Nagyon jól! Belül remegtem, kívül boldog voltam!
Na, valahogy én is így voltam a héten. És még ki tudja mi vár rám…
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: