Új lakás, új fejlemények, új remények
Szombaton reggel még leadtam a tejet, aztán irány haza! Vasárnap nincs tejleadás, ezért könnyebb volt meghozni a döntést, hogy a hétvégéket teljes egészében otthon töltsem, a három nagyfiúval. Mennyire hiányoztak már egy hét után is!
Hétfőn kora reggel Emi húgom fuvarozott le Pécsre. Tejleadás után egy jót shoppingoltunk, majd a buszpályaudvaron, szakadó esőben búcsút vettünk egymástól.
A kocsi nálam maradt, ugyanis új lakásba költöztem. Eddigi vendéglátóm anyukájának volt egy kis kiadó lakása az Uránvárosban, kocsival pár percre a kórháztól. Felajánlották, hogy – ingyen és bérmentve – lakjam ott, amíg nem mehetek az anyaszállásra. Így közel leszek a babákhoz, nem kell alkalmazkodnom senkihez, kapok kulcsot, lesz külön fürdőm, tudok pihenni, zavartalanul fejni… Az albérlő ugyanis nemrég elköltözött.
Peti egy nagy szupermarkettől egy saroknyira levő, zárható folyosóról nyíló földszinti lakáshoz kísért.
Frissen felújított, szépen berendezett, gyönyörű tiszta, kedves, hangulatos lakásba léptünk be. Egy tágas szoba, pici, de jól felszerelt konyha, kis fürdő, nagyon kényelmes duplaszéles ágy, és van netem is – meg egy kis fehér laptop használatra odakészítve, rajta egy üdvözlő levél, szép, szeretetteli szavakkal. A félig felhúzott redőny résein beszüremlett a felhők mögül előbújó napsugár, és a szellőztetéshez kitárt ablakon beáradt a párolgó esővíz illata.
Meghatódtam.
– Milyen gyönyörű ez a kis lakás! Hogyhogy itthagyta az albérlő?
– Nemrég még lakhatatlan volt – meséli Peti nevetve. – Tavaly felrobbant a gázbojler, leszakadt a mennyezet, gyakorlatilag összedőlt minden. Szerencsére senki sem sérült meg, mert a srác éppen elment otthonról.
– Ó – nyögtem, és akaratlanul is felnéztem a plafonra.
– Nyugi, nem fog még egyszer előfordulni! Mindent kicseréltünk. A gyerekek is itt alszanak, ha a mamival vannak.
Nagyon reméltem, hogy így lesz! Miután Peti elment, a délelőtt beszerzett új könyvek egyikével kényelembe helyeztem magam, és a félhomályban – merthogy újra eleredt az eső – nekiálltam fejni.
A szendvicsebéd után a szomszédban levő kínaiban vettem még egy hasleszorító bugyit és egy esernyőt. Beültem a kocsiba, és irány a PIC!
A kocsi nagyon kényelmesnek bizonyult (főleg, hogy aztán egész héten szakadt), és úgy éreztem, biztonságot ad, és valamiért nem vagyok benne annyira magányos. Mintha kicsit otthon lennék…
A folyamatos esőzést sem bántam, a kórházban ugyanis nap mint nap történt valami pozitív változás.
Például: Benyúlhattam az inkubátor oldalán levő, eddig gumigyűrűvel lezárt lyukon, simogatni a kis meztelen hátukat, lábacskájukat pár percre! Puha, finom bőrük érintése bizsergető, szívmelengető érzés.
Ha lehajolok, és beéneklek a nyíláson, szerintem megismerik a hangom…
Vagy: Kiszedték a fejükből a kanült, és elhagyhatták az infúziót. Két zsinórral kevesebb.
Jó hír: vizsgálatok is mind rendben. A szemészet eredménye alapján a retinájuk szépen ereződik, nem lesz gond a látásukkal. A neurológiai eredmények rendben, az idegrendszerük úgy fejlődik, ahogy kell.
Egyik nap pedig hatalmas meglepetés ért: Ahogy beléptem, láttam, hogy Andrisnak nincs lélegeztető tubusa!!
És, ahogy Gergő inkubátorára néztem, felsikoltottam – NEKI SINCS!!! LÉLEGZIK! Két héttel a születése után, végre, végre, végre levegőt vett! Egyedül, a saját kis tüdejével.
Eddig fogalmam nem volt róla, milyen érzés az, amikor leesik a kő az ember szívéről! Mintha mázsás tehertől szabadultam volna meg – amit eddig észre sem vettem – egy pillanat alatt leomlott rólam a hetek óta rám rakódott feszültség, és a hatalmas boldogság okozta hirtelen megkönnyebbüléstől akaratom ellenére kitört belőlem a zokogás, most először a legelső ijedtség óta. De úgy, hogy rázkódott a vállam, a karom, de még a fejem is. Alig tudtam kifújni az orrom.
A doktor úr is megérkezett, vállamra tette a kezét, és büszkeségtől dagadva, ragyogó szemmel kérdezte:
– Na? Na? Mit szól?
Mit szólhattam volna? Életem legboldogabb napja volt! Hát mégiscsak akarnak élni!
Persze ez még csak az önálló élet első lépése volt. Most egy kis slagot fektettek melléjük, amin oxigéndús levegőt fújnak be. Az okos szerkezet, mint a lélegeztetőgépnél is, pontosan érzékeli, hogy milyen arányú légkeverékre van szükségük éppen. Ez kulcsfontosságú a retina megfelelő fejlődésében. Ezért szenved egyre kevesebb koraszülött látáskárosodást. Örök hála minden tudós kutatóorvosnak!
A héten a kórházi léten kívül is élénk társasági életet éltem.
Kedden ebéd Pécsimamis barátnőmmel, szerdán este találka a tesis csajokkal, volt évfolyamtársakkal a Barbakánnál, csütörtök este POSZT: Cseh Tamás emlékest a Kodály Központban. Úgy éreztem, pihenek, feltöltődöm, kikapcsolódok. Egyik szülés után sem éreztem magam ennyire energikusnak és tettrekésznek. Talán csak az első gyereknél, de az nem számít, mert akkor csak ő volt meg én, és én tíz évvel fiatalabb voltam. 🙂
Napközben persze maradt a szokásos menetrend: Ébredés – reggeli – fejés – PIC – bevásárlás – ebéd – fejés – PIC – uzsonna – fejés – PIC – vacsora – fejés – pihenés/ kultúrprogram – fejés – alvás.
Péntek reggel újabb nagy horderejű változás történt: A Patak ikrek – ahogy a nővérek szeretettel emlegették őket – átkerültek a hizlaldába, azaz a kiságyas szobába! Mini méretű ruhácskában, kis takaróval (ami eltakarta a sarkukra erősített légzésfigyelő szenzort) egészen úgy festettek, mint két igazi kisbaba. Már csak az orrukból kiálló gyomorszonda nem illett a képbe…
Mellettük persze ott a slagos oxigén, de már nincs szükség az inkubátorra. Szabadon simogathatók, sőt pelenkázhatók… Olvadozós boldogság…
Hétvégén kiderült, mégiscsak hamar elfáradok.
Már péntek délután hazamentem, hiszen elérkezett az iskolai évzáró napja. Ha már Misi ovis ballagásáról lemaradtam, Palkó jutalomkönyvének átadását nem akartam kihagyni! Főleg, miután úgy véltem, egy kis vigasztalásra is szorul szegénykém. Aznap volt a Csiky Gergely Színházban a következő évad egyik gyerekdarabjának, a Tündér Lalának a címszereplő válogatása, ahova, mint tipikus szülő, aki a gyerekkori álmát a saját gyereke által akarja megvalósítani, rábeszéltem Palkót, menjen el.
Biztos voltam benne, hogy göndörödő hajával, okos szemével, szép mosolyával, választékos beszédével nála Tündérlalább Tündér Lalát keresve sem találnának. Mellette szólt még, hogy Palkó legtöbb játékában kiskorától folyamatosan szerepeket játszik. Azaz nem is játszik, hanem egyszerűen átváltozik valakivé – manóvá, jedimesterré, kalózzá, lovaggá – ahogy nyilván más kisfiú is persze, de hol érdekel ez egy elfogult anyát? Memóriája pedig egyenesen elképesztő, nyert már iskolai versmondóversenyt, az iskolai műsorokon, tánccsoportban többször övé volt a főszerep…
Egész délelőtt be voltam zsongva a gondolattól, hogy gyerekszínész lesz a fiam, izgultam, mit alakíthat a válogatáson, hogy megy neki… Mígnem jött a telefon – Palkó az utolsó pillanatban meghátrált. Nem akart mégsem bemenni, apja sem tudta betuszkolni.
Na, ennyit a színészi karrierről. Kicsit elszontyolodtam, de természetesen nem hibáztattam érte. Én jobban akartam, mint ő.
Sőt, nem is kellett vigasztalni, nem is értette, miért mondom, hogy semmi baj – nem kudarcként élte meg. Nem akart, és kész. Megmondta neki egy nagyfiú a folyosón, hogy úgysem őt fogják választani – akkor meg minek?
Na, ettől kicsit begurultam, de nem volt célpontja a dühömnek, így magamban füstölögtem. Otthon kiderült, eléggé elmaradt a háztartás a héten. Felhalmozódott mosnivaló, rendetlenség és kosz várt. A gyerekek hisztiztek, későn vacsoráztunk, kiakadtam, na. A zuhany alatt jól kisírtam magam.
Elfáradtam.
Pedig hétvégére extra programot tervezünk, hétfőn pedig újra költözöm…
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: