Nincs tragédia! – kapaszkodtam bele a gondolatba, és beálltam a két inkubátor közé.
Andristól elnézést kértem, Gergőnek most nagyobb szüksége van rám. Odahajoltam a nyíláshoz, és elkezdtem szép halkan belebeszélni. Hogy itt vagyok, és hogy most már minden nap itt leszek, és hogy lélegezni kell, mert szeretem, szeretjük mindannyian, és szeretném ölbe venni, ringatni, szeretgetni. Haza szeretném vinni Apához, Palkóhoz, Misihez, Marcihoz. Andrissal együtt.
Mit is szoktunk énekelni mostanában? Körbenéztem – senki nem hall – és halkan dúdolni kezdtem a nagyok kedvencét, Gryllus Vilmos Maszkabáljáról a „Rút banya vagyok, orrom csupa vas”-t.
– Gondolod, hogy ez tetszik neki? – fogott meg Norbi hátulról, rám hozva a frászt.
– Igen! – mondtam, és meg is sértődtem volna, ha alkalmas lett volna rá a hely és a helyzet. – Nem az a lényeg, hogy miről szól, hanem hogy ismerje. Orrba-szájba ez ment otthon egész télen.
– Az éneklés mindenképp jó! Figyelnek ám, érzik, ha hozzájuk beszél az ember – lépett oda hozzánk az első nővér. – Sajnos lejárt az idő, de – nézett körbe – most úgyis mindenki elment, itt maradhatnak az etetésen.
Hozott egy kis tálcát, rajta néhány üvegecske, benne sárgásfehér folyadék.
– Ez már a maga teje ám! Elhozták a lányok reggel. Ha fél kilencig leadja, akkor a frisset tudjuk adni. Ugye nem bánja, ha a többiek is ezt kapják? Más most nem ad le tejet.
– Nem? De hát hány baba van itt?
– Sok. A tápszer meg drága. Meg mennyivel jobb az anyatej! De hát ez van. Majd meglátja…
Nem kérdeztem, mit látok meg majd, mert teljesen elborzasztott, amit láttam most.
A nővérke egy műanyag fecskendőt teleszívott tejjel, lepattintotta a gyomorszonda végéről a kis kupakot, és szép egyenletes tempóban belenyomta a csőbe az egész adagot. Gergő rezzenéstelen arccal fogadta a tízórait.
– Egy evéskor öt millit kapnak, kétóránként. Ha bennük marad, apránként emeljük az adagot, amíg el nem érjük a harminc, aztán az ötven millit – magyarázta a nővér, meg se látva elhűlő tekintetünket.
– Finom volt? Na, most jön a tesó.
Tesó is megkapta ugyanezt. Fura volt látni, ahogy evés közben ásít.
– Mielőtt elmennek, még gyorsan tisztába rakom őket, meg áthúzom a lepedőjüket, és akkor kicsit kézbe vehetik őket – mondta a nővérke, amivel hatalmas boldogságot okozott.
Ahogy óvatosan kézbe vettem és finoman magamhoz szorítottam Andrist majd Gergőt, akik szemöldöküket húzogatva próbáltak kilesni rám bejáratós szemhéjuk alól, úgy éreztem, kárpótolva vagyok az elmúlt napokért. Végre éreztem, hogy ők az én pici gyerekeim. Magamba szívtam az illatukat, pelyhes kis arcukra titokban egy puszit is imitáltam, lélegzetvisszafojtva, nehogy valami bacit rájuk fújjak. Úgy éreztem, ők is szeretnek, és megértik a helyzetet. Nem haragszanak, békésen tűrik a vizsgálatokat, kezeléseket, csöveket.
Az inkubátorba visszakerülve egyből visszaaludtak – mozgalmas volt a délelőtt. Norbi, a nagyok kérésére, csinált róluk pár fotót. Én búcsúzóul még belesuttogtam a kis nyílásba, hogy holnap jövünk.
Úgy éreztem, megnyugodtam, mégis, a napfényes belvárosban sétálgatva (na jó, csoszogva – hisz csak pár napja szültem) egyfolytában könnyek gyűltek a szemembe. Ebéd után Norbi bement a főtéren levő templomba, én addig egy padon süttettem magam, és sikerült picit kikapcsolnom az agyam, a gyönyörű épületek láttán.
Hazaúton végig fejtem – majd szétdurrantam már. Otthon lelkes fotónézegetés – „Millyen ici-picik!” „Ez az ágyuk?” „Mik ezek a csövek?” „Ez melyik?” Halálosan elfáradtam. Milyen jó, hogy nem nekem kell vacsoráztatni, altatni…
Másnap és harmadnap megint autóba szálltunk. Ennyi elég is volt, hogy belássuk, az ingázás nem fog menni. Az intenzíven naponta kétszer lehet bemenni a babákhoz – mit csináljunk a köztes időben? Ácsorogni nem tudok, fejnem is kéne, cserélni az átázó alsóneműt – nem véletlenül hívják gyermekágyi időszaknak a szülés utáni heteket. És persze Norbi sem lehet hetekig szabadságon, hogy kísérgessen.
Anyaszállásra csak akkor mehetek – ki érti a logikát? – amikor a picik kikerülnek az inkubátorból. Talán mert akkor már három óránként mehetek hozzájuk. Ez pedig még hetekbe is beletelhet, ha Gergő nem kapja össze magát.
Szerencsére egy régi jó barátunk felajánlotta, hogy addig lakjak náluk – másnap oda is költöztem. A kedves, békés, nyugodt családi légkör a két tündéri, cserfes kislánnyal segített tartani bennem a lelket, sőt, gyorsította a testi-lelki regenerálódást. Hálás vagyok nekik ezért. A külön hálószobában éjszakába nyúlóan fejtem, egy-egy jó film vagy könyv mellett. Próbáltam elterelni a gondolataimat.
A kórházban ugyanis nem vártak jó hírek. Gergő súlya nagyon meredeken elindult felfelé, aminek mi nagyon megörültünk. Andris viszont stagnált, sőt esett. Másnap megkérdeztem, mi a baj Andrissal – kiderült, semmi, ennek kell örülni, a baj Gergővel van, aki – ki tudja az okát – újra feltelt vízzel, azért lett dundi. Vízhajtót kap, így megint „karcsú” lesz majd. A légzése is gyengébb – míg Andrisnak csak rásegítés, Gergő még mindig nem akar magától lélegezni… Ráadásul valami zörejt észleltek a szívében…
– Az egyik billentyű nem zárt rendesen – tudtam meg a doktor úrtól. – Szerencsére gyógyszeres kezeléssel helyrejött, nem kellett műteni.
Miért, volt szó arról, hogy esetleg műteni kell?!!
Andris – Gergővel ellentétben – valóban nagyon vézna volt, 1600 gramm, combján lógott az eres, áttetsző, bársonypuha bőr, mint a kiskutyákon, a koponyájára pedig ráfeszült, mint az éhezőkön. Persze meg sem közelítette a szemközti inkubátorban levő Lajos Brendonkát a maga 750 grammjával.
Most, hogy kb. fél kiló különbség van köztük, nem is hasonlítanak egymásra… Lehet, hogy nem is egypetéjűek…? Pedig legalább ennyi “poén” lehetne az egészben.
Sokat nézegettem őket, szerencsére időm volt bőven.
A koraszülött intenzív inkubátoros szobáiban elvileg naponta kétszer 10 perc a látogatási idő, de valahogy én mindig legalább egy, néha másfél órát is ott töltöttem. A különleges bánásmódban biztosan a többi szülő is részesült volna, ha rajtam kívül lett volna még valaki, aki látogatja a babáját… Rendszerint én voltam az egyetlen anyuka, aki bent volt, pedig teltházzal üzemelt az osztály.
Szívszorító volt látni a valószerűtlenül pici, bedobozolt manókat, akik apró végtagjaikat remegtetve némán sírtak (a lélegeztető tubusok miatt ugyanis nem képződik hang), és nap mint nap, percről percre egyedül, anya nélkül küzdöttek az életben maradásért.
Jól szituált, első gyerekes szülők sem jöttek, legfeljebb látogatni nagyritkán, egy-egy adag pelenka-utánpótlással. Pár szót gügyögtek az üvegfalon át, aztán elmentek. Felfoghatatlan.
Nekem minden gondolatom a picik körül forgott. Nyitáskor az ajtóban vártam, mikor mehetek be hozzájuk, és maradtam, amíg finoman ki nem rúgtak. 🙂
Az első napok egyformán teltek: Névreszóló, hosszú ujjú fehér kórházi köpenyem a folyosói fogason vár. Az aznapi adag tejet hamar átadom, és táskámba teszem a kapott üres üvegeket. Gyors, ám szakszerűen alapos kézfertőtlenítés után máris irány be a babákhoz! Az inkubátor tetején levő kis lukon át próbálok beszélni hozzájuk mindenféle kedveset és lelkesítőt :). És énekelek – lélekemelő Selyemsárhajú Magyar Ilonát és ellazító Kisdió-nagydiót (37’22”-től). Meg mesélek a nagyokról. Ők meg úgy csinálnak, mintha aludnának, de tudom, hogy figyelnek, és veszik az adást. 🙂
És meg trécselek és nevetgélek a nővérekkel, miközben figyelem, hogyan sürögnek-forognak. Napi 12 órában teszik a dolguk, mosolyogva. Szívvel-lélekkel, és közben profin. És fillérekért. Én ilyet még nem láttam sehol.
Az etetések időpontja fix. Van, akiket két-, van akiket három óránként kell etetni, egyénileg meghatározott, és naponta változó adagokkal. Az evéshez igazítva pelenkacsere, gyógyszerezés, csövezés, mérés, ágyneműcsere. És mindig bejelez valamelyik gép, csipog egy műszer, és akkor azonnal kell reagálni. De ugyanúgy ugranak a síró babákhoz is. Ha másra nincs is idő, egy jó szót, kis simogatást mindenki kap vigasztalásul. A két – két és fél kilós “nagyok” még cumit is, vagy egy kis tejcit, soron kívül, suttyomban – persze ölbe véve, szeretgetve.
Folyamatosan meghatódom. Velem is kedves mindenki. Pedig ez is csak egy kórház…
1-2 napon belül Andris súlya szépen elindult felfelé. Egyik nap pedig gondolt egyet, és kiszedte a tubusát! A nővérek egy darabig hagyták, szurkolva figyelték a küzdelmét minden légvételért, de aztán vissza kellett neki tenniük a csövet, mert Andrisom teljesen elfáradt…
Távozáskor mintha a fogamat húznák. Pedig tudom, hogy nemsokára jövök megint.
Ennyit gyalogolni naponta kétszer oda-vissza, pár nappal szülés után, sportember létemre is eléggé megviselt. Szeretem Pécset, de a reggel még árnyas sikátorok délre átforrósodtak, és a meredek emelkedőkön csigatempóban tudtam csak haladni hazafelé. A lenge tunikám alatti hasszorító bugyi és a szűk, térdhajlatig érő leggings a hőséget tekintve soknak, a visszarendeződésért küzdő, leszakadni akaró belső hasi szerveimnek viszont még kevésnek is bizonyult.
Az út felénél levő hangulatos étkezdében pihenésképp megebédeltem, miközben bámultam ki a panorámaablakon, itteni egyetemi éveimen nosztalgiázva. Ki gondolta volna akkor, hogy miért fogok visszajárni…
Fel is hívtam egyik pécsi barátnőmet, volt csoporttársamat, hogy itt vagyok ám – mire ő azonnal meghívott magukhoz. Pénteken így Norbi is eljött. Ott vacsoráztunk náluk a Bálics tetején, a szőlősorok fölötti, cseresznyefák árnyékolta teraszon, gyönyörködve a kivilágított város pazar látványában, szemünkkel titokban egy bizonyos szoba fényét keresve.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Ha tetszett, “lájkold” a Büdös Kölköket a Facebookon is!
Kommentek