Első rész >> Az előző rész>>
Szombaton teljes eksztázisba kerültem. Hazamehetek! Délre ígérték a papírokat, ebédre otthon lehetünk.
Leszaladtam elbúcsúzni Jucitól, aki éppen szoptatott, kicsit elkenődve, mert sárgaság miatt csak hétfőn engedik el őket. Megbeszéltük, hogy majd keressük egymást, és készít rólunk egy profi albumot, ha majd mindannyian otthon leszünk – Juci ugyanis családokra specializálódott hobbifotós már évek óta.
Izgatottan és jókedvűen szálltunk be az autóba fél háromkor, mert persze a papírok nem készültek el időben, de legalább Norbi tudott fordulni egyet, ugyanis a nagy igyekezetben otthon hagyta a nadrágomat (és ugye pizsamában érkeztem).
A ház elé kanyarodva kapott el először a szorító érzés. Vakító napsütés, valószínűtlenül kék ég, hófehér bárányfelhők, isteni akác- és rózsaillat, madárcsicsergés – mégis úgy éreztem magam, mint magányos westernhős balhé előtt a porfelhős puszta közepén.
Batyummal a kezemben elindultam a lengőajtó, akarom mondani a kiskapu felé. Vészjósló csend. Gyanús nyugalom. A szívem kalapál – nem is értem… Mitől félek? Norbi előrement, kinyitotta az ajtót. Beléptünk.
Ott állt a család. A kitakarított, hűvös nappali közepén díszsorfalat alkotva egyik oldalon a felnőttek, Apu, Anyu, Márti mami, Emi és Laci, Öcsi és a felesége, Petra, a másik oldalon a gyerekek, Palkó, Misi, Marci, és Anna, Zente, Ilona. Nem ugrottak a nyakamba, nem volt hurráanya, vagy puszihegyek. Csak álltak, zavartan, és láttam, ahogy minden nőnemű családtagnak lassan gyűlik szemébe a könny. Az én torkom is kaparni kezdett, nem mertem megszólalni.
Apu lépett először a tettek mezejére. Átölelt.
– Gyere kicsim, már nagyon vártunk!
Na, ennyi elég is volt. Kirobbant belőlünk a sírás. Úgy bőgtünk, mint a nagycsaládok az olasz filmekben. A gyerekek megrohamoztak, minden oldalról rám csimpaszkodtak. Misi befúrta magát középre, és egész testével hozzám bújt. Palkó nem szereti felvállalni a mély érzelmeket mások előtt, így elterelő hadműveletként rögtön törzsi örömtáncba kezdett:
– Itt honvan azanya! Itt honvan azanya! Végre-végre végre-végre, Itt honvan azanya! – kezdte kántálni az „Egy tál dödölle” dallamára, amihez lelkesen csatlakoztak a többiek is.
– Csapat állj! Eegy-kető!
Palkó elégedetten summázta, hogy a műsor elérte a kívánt hatást. Én elnevettem magam, Anyukám kimenekült a konyhába, mielőtt az idegei felmondanák a szolgálatot. A férfiak kivonultak a teraszra, a nők körém gyűltek, én pedig leültem fejni, ami három percig nagyon érdekelte a gyerekeket – Megkóstolhatom majd? Hány lyuk van a ciciden?! Nézzétek, hogy spriccel! – de aztán szépen elszivárogtak játszani. Marci még kedvesen megjegyezte:
– Jól tetted, hogy megtartottad a hasadat. Belerakhatod majd, amelyik baba kicsit vissza akar menni. Én is mindig vissza akartam, emlékszel?
Persze, hogy emlékszem. Marci nem csak a hasamba akart folyton visszabújni, hanem a blúzom alá is. Nem egyszer hozott zavarba társaságban, hogy ő most cicizni akar, kíváncsi, hogy nem felejtette-e még el, hogyan kell.
Kezébe nyomtam most egy jó deci frissen fejt tejet.
– Megkóstolod?
– Ühüm – terült el a vigyor az arcán, és egy húzóra felhajtotta a pohárkát. – Ez jó volt! Kapok még?
Kitört a nevetés.
– Azt hiszem, hamar vissza fogok rázódni.
Pihenni alig volt időm, ötkor levonultunk a művészeti suli zenész évzárójára, ahol Palkó citerázott, az elsős Anna pedig, mint egy igazi hercegnő, elegánsan zongorázott. Mindenki odasereglett gratulálni, érdeklődni. Jólesett, de el is fárasztott. Egyre csak a másnapon járt az eszem, amikor végre mehetünk a picikhez.
- hét
Vasárnap korán reggel autóba pattantunk. Pécsre érve először regisztráltunk a város túlvégén levő anyatejgyűjtő központban és leadtuk az előző nap lefejt tejet. Kilenc körül ott voltunk a PIC-en. Szívdobogva kopogtattunk az üveges folyosó ajtaján. Végtelennek tűnő, valójában negyedórás várakozás után – pont nagyviziteltek – bemehettünk. Kaptunk egy-egy pár zacskópapucsot, és helyes fehér köpenyt, rajta a nevünkkel, hosszútávú használatra. Kéz- és karfertőtlenítés, maszk, mehetünk. A szívem a torkomban dübörgött, ahogy a nővér vezetett a kórterem felé. Minden szobában, fehér rácsos ágyacskákban és kis inkubátorokban ici-pici babácskák fekszenek.
– Itt vannak – mutatott a nővérke mosolyogva két inkubátorra egy négyágas, napsütéses szobában. – Jól aludtak, szépen esznek. Jól reagálnak a gyógyszerekre. Volt sok pisi, most kaptak nemrég tiszta pelust. Na, beszélgessenek velük nyugodtan, amíg hívom a doktor urat. Benyúlni most nem szabad, majd ha visszajövök, megmutatok mindent.
Bámultunk bele az üvegdobozokba. Tényleg ők azok? A nővérke úgy beszélt róluk, mintha életrevaló csecsemők volnának, és nem ez a két csont és bőr kisbéka, akit látunk. Mi lett a mi kis dundi babáinkkal?
És ez a rengeteg cső… Az egyik baba mocorog! De mi villog?
– Ej, te! Hát nem szabad lerúgni… – lép oda azonnal egy másik nővér. – Látják, ők se szeretik ezt a sok zsinórt. Azért van a fejük tetején a kanül, mert onnan talán nem tudják kiszedni. Az infúzió a karjukban van, azon kapják a gyógyszereket. Antibiotikumot minden koraszülött automatikusan kap. Ez itt a lélegeztető tubus a légcsövükben, ez a gyomorszonda, az orrukon át van bevezetve, az egyik lábukon van a vérnyomásmérő, a másikon a légzésfigyelő szenzor… Ne aggódjanak, nemsokára már nem lesz ennyi csövük.
Közelebb léptem. Kaparta a torkom a sírás. Össze kell szednem magam, nehogy ne tudjak szólni a saját gyerekeimhez! A lázlapról leolvastam a baloldali baba nevét.
– Andris – kocogtattam meg finoman az üveget, és közelebb hajoltam a gumival borított kerek nyíláshoz. – Hallasz engem? – Ó, istenem, de fura így – Megismered a hangom? Anya vagyok… – leheltem elfúlva, és hüppögő sírásban törtem ki.
Hogy kell egy dobozban levő, csukott szemű, miniatűr, éhező afrikai kismajomhoz hasonlító emberkéhez beszélni? Mit mondjak neki? Norbi Gergőnek suttogott valamit, párásodó tekintettel. Mi lesz így velünk?
– Mi ez a sírás-rívás kérem szépen? – lépett be nagy lendülettel a terembe a doktor úr. Csillogó szemüvegű, fehér hajú, bajszos nagypapa, széles mosollyal, és már nyújtotta is a zsebkendőt. – Az első lecke: Ne sírjon, ha nincs tragédia! És most nincs tragédia! Házi feladat: Napi egy papír zsebkendőnél nem szabad többet telefújni.
– Na, látja. A nevetés fél egészség. Akkor mondom a diagnózist. Nem szépítek, nem biztatok, mert nem az a dolgom. Az a nővérkék dolga. A helyzet az, hogy nem tudjuk, mitől, de ez a két gyerek tiszta ödéma volt. Kaptak vízhajtót, így a nagyja már lement, de jó lenne, ha még menne le.
– Még? Így is olyan soványak már! Olyan szép formásak voltak…
– Csak mert fel voltak telve vízzel. Ők koraszülöttek! Mit szeretne? Babahájat? Majd ráér felhizlalni őket, ha túljutnak a krízisen. Valószínűleg az ödéma miatt állt le a légzésük, illetve amiatt nem akar elindulni. Persze ez csak feltételezés, de más okot nem látunk, mert egyébként egészségesek. Az emésztésük rendben, most már a vérnyomásuk is. Jó lenne tudni, mitől lett az ödéma.
– Nem lehet – szólt közbe Norbi –, hogy köze van ahhoz, hogy majdnem agyvérzést kaptál?
Felvázolta a doktor úrnak pár mondatban a szülés körülményeit. Az láthatóan feldühödött.
– Hogy az a… Hát ez nem jó hír. Akkor ez viselte meg ennyire a szervezetüket. Az a helyzet, elmondom, mert jobb, ha maguk is tudják, hogy nem tudjuk megmondani, mikor fog a Gergely lélegezni. Vagy fog-e egyáltalán. Ezzel is számolni kell. – Megkapaszkodtam Norbiban, ránéztem, de neki is könnyek gyűltek a szemébe.
– Az András már küzd, próbálkozik – folytatta a doktor úr –, de a Gergely nem nagyon akar igyekezni. Négy napja született, és semmi. Ilyen nem nagyon szokott előfordulni. Mi tartjuk, amíg lehet, de nem mi döntünk. Ő dönt. Beszélgessen el vele! – lapogatta meg a vállam, és adott még egy zsebkendőt. – És tartsa be a házi feladatot!
Norbit kihívta aláírni valami papírokat, saját felelősségről, gyógyszerek engedélyezéséről, diagnózis tudomásul vételéről.
Én ott maradtam egyedül a picikkel, és elkezdtem A beszélgetést.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: