Az előző részből:
Közel 20 órás szenvedés, kétség és félelem után, könnyedén, szinte fájdalommentesen, 5 perces eltéréssel, mint két pici halacska, sitty-sutty kicsusszantak az ikrek. Megszületett Andris és Gergő. A negyedik és ötödik Patak-fiú. Két formás, dundi törpike. Andris a kezemben, Gergőt Norbi kíséri törölgetni a szomszéd helyiségbe.
A leírhatatlan megkönnyebbülés és boldogság azonban nem sokáig tartott. Norbi holtsápadtan lépett oda hozzám. Kiküldték a fürdetőből. Gergő nem lélegzett fel.
A következő pillanatban ijedten láttam, hogy az idős neonatológus doktornő, kezében egy babával – Gergő!!! – szélsebesen rohan ki a folyosóra, nyomában az egész kórházi brigád.
– Mi van?? Mi történt? – Valaki mondja meg, mi folyik itt! Csak kapkodtam a fejem, a jeges félelem pedig visszakúszott a testembe.
Közben Andrist is elvették már, legalább őt hozzák vissza!
– Mi ez? Hova rohannak vele is? – ráncigáltam meg Norbin karját, akivel döbbenten láttuk, hogy egy nővér még egy takarócsomaggal száguld a folyosón ugyanabba az irányba.
– Nyugodjatok meg, nem lesz semmi baj – lépett vissza hozzánk végre a szülésznő, de látszott az arcán, hogy neki is vannak kétségei. – Az a helyzet, hogy Gergő egyáltalán nem akar lélegezni. És… és Andris légzése is akadozni kezdett, aztán megszűnt. Nem tudjuk, mi történhetett – tette hozzá nem épp megnyugtatóan – 1720 és 1910 grammosak! Ekkora súlyú babáknál nem szokott ilyesmi előfordulni.
Megfordult velem a világ, tompa aggyal hallgattam a továbbiakat:
– Most villámgyorsan lélegeztetőgépre tették őket, hogy nehogy oxigénhiány lépjen fel. Már jön értük a koraszülött mentő, viszi őket Pécsre, a PIC-re.
– Hová? – kérdezte Norbi, akinek még alkalmas volt az agya információ befogadására.
– A PIC-re. A koraszülött intenzívre. Ott jó kezekben lesznek. Most gyorsan ellátlak, hogy fel tudj kelni hozzájuk, és el tudj búcsúzni.
Búcsúzni? Hisz most születtek… Fel sem fogtam, mi történik valójában. Meglepően nyugodtan (vagy inkább enerváltan) viseltem ahogy tettek-vettek rajtam. Nem tudtam figyelni a méhlepényre sem, pedig úgy terveztem, végre egyszer alaposan megnézem. Csukott szemmel feküdtem, halálosan fáradtan. Hallottam, ahogy a doktornő, aki közben visszajött, mondja a menetrendet, hova kerülnek, mi történik ott velük, hol lehet majd érdeklődni, stb. Norbi jegyzetelt, én próbáltam nem gondolni semmire. Legkevésbé arra, mi vár ránk.
Most nem küldtünk sms-eket…
Fél óra múlva felkelhettem. A szívem nagyot dobbant: hozzák a kerekes inkubátort, egy pillanatra csak, mielőtt a mentőbe tolják. Csak néztem, néztem az üvegen át két kis csöppségemet, a csövekkel, vezetékekkel teli dobozban. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi jut nekem belőlük – és nekik belőlem.
A mentősök egy gyors fotó erejéig megálltak, aztán mentegetőzve sietve tovább tolták őket. A folyosó végéig kísértem őket, és néztem ahogy a liftajtó bezárul mögöttük.
Elmentek. Az én babáim… nélkülem.
Ott maradtam.
Üres hassal, üres kézzel, üres szívvel. Aztán ettem valamit, elmentem pisilni (sikerült! :)), lezuhanyoztam, és beköltöztem az egyszemélyes kórházi “luxus-lakosztályomba” – persze nem rooming-in-ben, hanem a terhespatológián… Norbi ott volt velem végig, segített berendezkedni. Összeírtuk, mit kell behoznia, mit kell intézni, mi legyen másnap a nagyokkal. Ezek a rutincselekvések jótékonyan hatottak. Újra visszatért belém az élet – az optimizmus és a lendület.
Elhatároztam, hogy nagyot alszom, és másnap kipihenten újratervezem a gyermek(telen)ágyas napjaimat.
Nem fogom elhagyni magam, nem fogok kétségbe esni, és nem fogok aggódni! Minden energiámat a tejtermelésre összpontosítom, és arra, hogy minél hamarabb csúcsformába kerüljek.
Norbi boldogan helyeselt, és egy hosszú, kellően szoros, de óvatos szerelmes ölelés után hazament ő is.
Mikor az ágyban fekve újra (és újra) végiggondoltam magamban az eseményeket, a szívem – furcsa, még sosem éreztem azelőtt így – megtelt hálával.
Hogy élnek, és biztonságos helyen vannak. Én jól vagyok. Ők a legjobb kezekben vannak, vigyáznak rájuk, és nekem nincs más dolgom, mint erőre kapni, és hamar felépülni, hogy mehessek utánuk. Így legalább tudok pihenni! Minden rosszban van valami jó – még a nagyon rosszban is. Ebbe kapaszkodtam, mert hinni, és bízni akartam.
Másnap egészen fitten ébredtem. Norbi kincseket hozott. Finom reggelit, egy új regényt, DVD-ket, a laptopomat, és ami a legfőbb, a kézi fejőkészülékemet.
Amint lehetett, telefonon érdeklődtünk, hogy vannak a picik. A jó hír, hogy Andris légzése beindult, bár rásegítésre szorul. Gergő állapota sajnos (vagy inkább szerencsére…) változatlan. A légzési problémától eltekintve úgy tűnik egészségesek. Telefonon is meglepően kedvesek, készségesek voltak, részletesen beszámoltak mindenről, és bátorítottak, hogy telefonáljunk, ahányszor csak úgy érezzük.
A szülészeten is jó hírt kaptam – ha minden rendben, harmadik nap már haza is mehetek! Azaz: mehetek hozzájuk!
Hozzájuk… hozzájuk… Borzasztóan furcsa, hogy nem ismerem őket. Nézem a telefonomban a tegnapi fotót. Olyan távoliak… Mintha meg sem történt volna az egész… Mintha nem is az enyémek lennének… Süt a nap, én hátfájás nélkül, hetek óta végre egy igazán jóízűt aludtam… Könnyed vagyok, és derűs…
Milyen anya vagyok…??? Tudom, hogy biztonságban vannak, de mégis furcsa, hogy nem aggódom halálra magam, és nem érzem, hogy nagyon hiányoznának 🙁 A nagyok sem… Nyugalomra vágyom…
De hát miért baj ez? Az senkin nem segít, ha én is elhagyom magam. Ha kétségbeesek, ha vergődöm azon, mi lesz, ha… Attól nem lesz jobb nekik, ha én itt aggódom miattuk. Csak nekem lesz rosszabb.
Reggeli után első dolgom volt, hogy elhelyezkedtem az ágyamban, kezembe vettem a kézi fejőkészülékem, és nekiálltam fejni, fejni, fejni… Hosszú órákon át.
Nem volt kérdés, hogy az ikrek is anyatejet fognak kapni. Akár sikerül majd “ügyesen szoptatni”, akár nem. 🙂
A sok fejés nem volt egyhangú – vagy filmet néztem közben – tesómtól megkaptam a Váratlan utazás összes évad összes részét 😀 -, vagy olvastam (itt lettem a Virágszál révén Fábián Janka rajongó), vagy kavarogtak a fejemben a gondolataim. Szerencsére vizsgálatokkal nemigen zavartak.
Örömujjongásban törtem ki, amikor, már az első félórában az első vaníliapuding-sárga cseppek legördültek a fejőgép nyakán. Nagy örömömre a lefejt anyatejet nem kellett kiöntenem, mint pár éve. Megkapta egy másik kisbaba (csak úgy a’la nature, nem hivatalosan, mert úgy nem kaphatta volna meg. Itt nincs hozzá “infrastruktúra”…).
A jófej-nővérek egyike javasolta, hogy ha van kedvem, menjek egy emelettel lejjebb, hallgatni egy kis babasírást, szívni egy kis babaillatot, hátha még jobban beindul a tejem.
Nagy örömmel mentem, egyből Jucihoz. Gratulálni, dumálni, babát ölbe venni – és, mint rögtön kiderült: szoptatni tanítani. Merthogy éppen nem volt senki az egész kórházban, aki az első-babás frissen szült anyukának rendesen megmutatta volna, hogyan kell. Nem volt, aki bátorítsa, biztassa, és konkrétan elmagyarázza, mitől és hogyan “működik az újszülött táplálása”.
Juci már ott tartott, hogy feladja, amikor betoppantam. Már a karfát markolta ő is fájdalmában…
Forrás: Szoptass ügyesen! (Azaz a rajz engem ábrázol, elsőgyerekesként :))
Úgyhogy kitartóan gyakoroltattam szegényt, kíméletlen őrmester módjára.
– Bízz bennem! Tudom, mit csinálok 🙂 Ez ilyen! Én is átéltem. A fájdalom el fog múlni, a tejed meg dőlni fog!
Ha valamelyik etetésnél már nem bírt szoptatni, egyet-egyet fejt pihenésképpen, amihez én is csatlakoztam. Jól elvoltunk! 🙂
Egyik ilyen alkalommal épp egy “rossz-fej” nővér nyitott be. Rám ripakodott, kedvesen, kábé 120 decibellel:
– Maga meg mit művel itt? Mit képzel? Ez nem a maga dolga! Semmi keresnivalója ezen az osztályon! Menjen vissza azonnal a szobájába!
– Dehogy megyek! – feleltem teljes nyugalommal. – Régi barátnők vagyunk, csak segítek neki. Nekem már van tapasztalatom, neki még nincs. Nem szeretnék belekontárkodni a munkájába, nem is vagyok szakember, de láttuk, maga mennyit dolgozik, lehetetlen is mindenkihez odaérnie. Nem akartuk még mi is pluszban terhelni.
Erre nem tudott mit mondani, felhorkantva bevágta maga mögött az ajtó és elviharzott – lehet, hogy egy másik kismamához…
Másnap Juci már egyedül is boldogult, úgyhogy én is visszavonultam a laptopomhoz. A lelkem nyugodt volt – a kicsik állapota stabil. Három-négy óránként “érdeklődtem” telefonon, de továbbra sem akadtak ki ezen. Lelkiismeretesen részletesen, friss adatokkal tájékoztattak.
Ezt napomat egy később hosszú filozófiai gondolatmeneteket elindító élmény tette felejthetetlenné. Álljon itt a történet vágatlanul, a maga igaz valóságában.
Épp Misi tegnapi ovis ballagásának felvételét néztem, az ágyon ülve, gyomorszájig kigombolt hálóingemben, fedetlenül hagyott, már triplájára duzzadt, belövellt mellekkel, egyik kezemben a mellre szorított fejőgép, másikban a telebőgött zsebkendőm, amikor félénken, de határozottan benyitott egy nálam (35) cirka 18 évvel fiatalabb kismama.
– Szia, van Nokiás töltőd?
– Öööö – töröltem meg az orrom, és a mellem, és gyorsan begombolkoztam – i-igen.
– Kölcsönkérhetem? Egy óra múlva visszahozom.
– Persze… – nyújtottam át szívélyesen, ő pedig diszkréten behúzta maga mögött az ajtót.
Épp újra kényelmes fejőpózba helyezkedtem – mellek ki, Misi-ballagás be, zsepi elő – amikor újra nyílt az ajtó, és bekukucskált új barátném.
– Nem tudom bekapcsolni. Nem tudod, mikor született a bátyám?
– Öööö – töröltem meg az orrom, és a mellem, és gyorsan begombolkoztam – ezt hogy érted?
– Nem tudom bekapcsolni. Nem jut eszembe a kód. Nem tudod, mikor született a bátyám? Az a kód.
– Ööö, izé… Én nem ismerem a bátyádat…
– Nem baj – nevette el magát, kedvesen – csak az kell, hogy mikor született.
– De ha nem ismerem, nem tudom megmondani, mikor született!
– Nem?
Huhhhhh.
– Várj csak! Hány éves a bátyád? – jött a mentő ötlet.
– Hát, azt hiszem 19. Most volt nemrég a szülinapja. Igen, 19!
– Szuper! Akkor, ha ő most 19 éves, akkor – 2012-ből 19 -, az pontosan 1993.
-Biztos?
– Háát, ha most 19 éves, akkor biztos. 1993.
– Kösziiiii! – rikkantotta boldogan és kiröppent a szobából.
Még fel sem ocsúdtam, máris újra megjelent, lehorgasztott fejjel:
– Bocsi, de nem jó. Nem tudom bekapcsolni. Eszembe jutott, hogy a születésnapja kell. És azt má’ végképp nem tudom. Vissza is adom a töltőt. Minek, ha úgyse tudom bekapcsolni, ugye…? Mit nézel? Film?
– Nem, nem film… A fiam ovis ballagása.
– Neked má’ van ekkora fiad? Jaj, hát akkor nézd csak. Én visszamegyek zenét hallgatni.
Az ajtóból visszafordult:
– Neked vitték el a babáidat, ugye? Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk. Nagyra nőnek majd! Ezt tudom! 🙂
– Hát, úgy legyen! – nevettem el magam.
És hirtelen nagyon-nagyon hiányozni kezdtek a babák, és Misi, és Palkó, és Marci. Nagyot sóhajtottam, hogy ne bőgjek megint, és elkezdtem pumpálni a fejőt. De amint a tej surrogva spriccelni kezdett a tartályba, hogy ne maradjon le, a szemem is ontani kezdte a könnyeket.
Talán a felszabaduló hormonok tették, talán más, a szívem végre – a szülés óta először – újra megtelt azzal a fajta határtalan szeretettel, amit csak a gyerekei iránt érez az ember.
Most éreztem először: 5 gyerekes anya lettem!
Nem gondoltam, hogy otthon újabb hidegzuhany vár…
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, iratkozz fel a “Blogkövetésre” az oldalsávban, nehogy lemaradj!
Kommentek