Anya, egy kisgyerek is meghalhat igaziból?

A legszörnyűbb, ami egy szülővel történhet, hogy elveszíti a gyermekét. Betegség vagy baleset – egyik sem könnyebb a másiknál. Elképzelni sem merem, még a gondolatát is elhessegetem, mert már az is fáj. Nem tudom, és nem is akarom soha megtudni, hogyan lehet túlélni. Sajnos látom, hogyan teszik mások, ismerőseink. De most nem a túlélésről szeretnék írni. Hanem a felelősségről. Szülőként a mi felelősségünkről, hogy mit tehetünk, (ha épp tehetünk) hogy velünk tényleg ne történhessen meg.

Mert ugye, a halál, az csak mással történik. Mégis, ha eljut egy-egy szomorú, vagy döbbenetes hír, a gyerekekben máris felmerül a kérdés:

– Anya, egy kisgyerek is meghalhat igaziból?

Engem ez szíven üt. Hallani, ahogy a félelem, a bizonytalanság, a védtelenség és a tehetetlenség érzése, a sok kusza gondolat átszűrődik a kimondott szavakon.

Hiába láttak már régi gyereksírokat, amikor kimegyünk a temetőbe. Az a múlt. Nem a valóság. Most már nincs ilyen, ez mindannyiunk meggyőződése. Idejárni én is szerettem gyerekként, és a gyerekeim is szeretnek. Érdekes a kis halottak sorsa, sajnáljuk is őket persze, de az egész távoli, meseszerű. Meglátogatjuk például Lajoskát, aki két hónaposan halt meg tüdővészben  20 éves anyukájával együtt. Mindig mondjuk, mint a mese tanulságát: ha ők nem halnak meg, most mi sem lennénk, mert ükpapa nem vehette volna feleségül ükmamát.

– De miért halt meg a Peti? – kérdezik idén – Hogy lehet…? Hiszen csak két éves múlt… Mint az ikrek…

– Igen…  Nem tudom. – És nem tudom folytatni, mert kapar a torkom és folyik a könnyem. Még mindig.

Mert most, most még nincs válasz, csak dübörög a kérdés: Miért? MIÉRT??

Nyár elején, a táncos művészeti iskola tanévzáróján találkoztunk velük legutóbb. Peti (nevezzük Petinek…) épp kismajomként csüngött anyukáján, akivel lánykorom óta ismerjük egymást. Ritkán találkozunk egyébként, most is csak pár szót váltottunk, fél kézzel terelgette ő is eggyel nagyobb lányát. Megsimogattam és megdicsértem Peti édes göndör haját és gyurmázni való combocskáit, ő erre huncut mosollyal befúrta magát anyukája vállába. Nevettünk, és ki-ki ment tovább.

Egy-két hét múlva jött a hír. A kis Peti meghalt. Belefulladt egy nyitva maradt vizesaknába. Otthon, az udvarban. 15 éves nagytestvére talált rá. Csak egy-két perce tűnt el a látókörből. Azonnal keresni kezdték, mégis késő lett.

A telefon majdnem kiesett a kezemből. A szívem és a tüdőm összeszorult, a könnyeim ömleni kezdtek. Ilyen nincs. Ez nem lehet. Hiszen ő a Peti… Ő egy dundi gyönyörűség, tele zsiványággal, szeretettel, élettel! És már nyomultak a fejembe a képek: Juliról, ahogy tartja az élettelen kis testet, Petiről, ahogy levegő után… NEM!! Ilyent még elgondolni sem szabad! És megtörténnie sem szabad! Biztosan nem is történt meg. Hiszen alig nagyobb, mint az ikrek. Egy ekkora gyerek, akinek semmi baja, akit szeretnek a szülei, a testvérei, akire mindig vigyáztak, nem halhat meg, nem halhat meg csak így!

– Ó, édes Istenem! Hol vagytok? Gyere Andris, gyere Gergő, hadd öleljelek magamhoz. Nem sírok… Látjátok, nem sírok. Szeretlek. Szeretlek. Játszatok nyugodtan… Csak most maradjatok itt bent, jó?

– Anya, mi történt? – jönnek be a nagyok.

– Semmi, semmi. Szeretlek benneteket nagyon! – de a könnyeim megállíthatatlanul folynak, és csak ölelem őket. Mindet és nagyon. Nem értik.  – Majd később elmondom… Meghalt valaki…

És később elmesélem. Sajnálják. Nagyon. De azért érdekes is… A nagynak inkább félelmetes. Látom, hogy megrémül.

– Az ikrek is meghalhatnak? Vagy én?

– Nem, ők nem!! És te sem! Egyikőtök sem! Mi mindig nagyon vigyázunk egymásra, rátok. És ti is magatokra!

És újra elhatározom, hogy az összes “jobb-az-óvatosság-fóbiámat” igenis megtartom. Mert ha sok alattomos, semmiből orvul támadó betegség ellen nem is védekezhetünk, a balesetek jó része igenis megelőzhető lenne.

Tudom, ez nem vigasz annak, akivel már megtörtént a legszörnyűbb. Sőt…

De éppen ezért nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Jobb félni, mint megijedni. Inkább a fölösleges óvintézkedések, mint az örök lelkiismeretfurdalás. Nem a legjobb szó. Nincs szó.

(És itt jegyezném meg zárójelben, hogy iszonyatos az a hozzáállás, amikor a – mulasztást elkövető? – szülőket pocskondiázzák a kommentelők egy-egy hír alatt. Mintha nem gyötörné ez őket örökké, jobban, mint bármi, mintha nem bűnhödnének eléggé amúgy is…)

Talán sokkoló az alábbi lista, de ez mind a mi ismeretségi körünkben (ill. ismerőseink ismerőseinél) esett meg. És ezek csak a halálos kimenetelűek…

• Vásári rendezvényen 4 éves kislány kitépte magát a nagyi kezéből és egy lépésben haladó autó halálra gázolta
• 1,5 éves kisfiú legurult a pincelépcsőn, azonnal meghalt
• 10 éves alvajáró kislány osztálykiránduláson kiesett a nyitva hagyott emeleti ablakból
• Kigyulladt a gyerekszoba a bent hagyott mécsestől, két gyerek bennégett, miközben a szülők lent aludtak
• Apuka tolatás közben halálra gázolta a kisgyerekét
• Strandon, napközis táborban megfulladt egy kisgyerek
• Fürdőkádban áramütés, szülővel együtt

És legutóbb Peti…

És van még néhány szörnyűség, amiknek szerencsésebb vége lett, de nem sokon múlt. A legborzasztóbbak egyike, az az eset, aminek a kaposvári Tesco-ban ismerősünk volt szemtanúja: Anya kétségbeesetten keresi elkószált 3 éves kislányát, majd egyszercsak felsikoltva odarohan egy “családhoz”, akik a wc-ből hozták kifelé a leborotvált fejű gyereket. Még jó, hogy a biztonsági emberek ott voltak. Igen, megtörtént!

De a mi kocsink elé is perdült már ki 10-12 éves forma fiú biciklivel a lejtős kereszteződésben. Satufékkel tudtam megállni, így nem lett baj. Elszaladt… pedig nem bántani akartam, csak megkérdezni, nem lett-e baja.

A halál, és főleg a gyerekhalál gondolatát távol tartjuk a gyerekeinktől – máshol volt, messze, velünk nem történhet meg! Mi is hisszük, és elfojtjuk a legbelső hangot: De igen, megtörténhet. Bárkivel. Velünk is…

Persze nem lehet állandóan ezzel a gondolattal a fejünkben élni az életet, mert akkor csak egy (törhetetlen és friss levegővel teli) üvegbúrában érzenénk biztonságban magunkat. De amit lehet, meg kell tenni.

Az én állandó óvintézkedéseim a kicsik és a nagyobbak védelmében:

• Nem teszek fel vizet forrni és nem sütök olajban az első lángon.
• Be van zárva a bejárati ajtó, amióta elérik a kilincset.
• Tetőtéri ablakot becsukom, ha a fenti szobában játszanak a picik, és éjszakára is, mert a nagyok néha alvajárók. A szúnyoghálóban nem bízom.
• A galériáról (van, mert még nem volt gyerekünk, mikor a házat terveztük :)) eltávolítottunk minden mozdítható alkalmatosságot, amiről át lehetne esni a korláton.
• Lépcsőfeljárón volt védőrács – amíg meg nem tanulták kinyitni. Ez időben egybeesett a viszonylag biztos lépcsőjáró-képességgel. Azóta inkább leszedtük, mert a rajta való hintázás még veszélyesebb.
• Az udvaron a vizesakna és a pöcegödör teteje le van lakatolva (Peti óta. Azelőtt csak nehezék volt rajta…)
• Nem állunk ki úgy a garázsból, hogy nem látom az összes gyereket, vagy bent nem ülnek.
• Nem mennek a gyerekek strandra nélkülünk. Pedagógus felügyelettel sem.
• Sőt: idén az ikreket nem vittük el sem strandra, sem a Balatonra, sem a tengerre. Tavaly, egyévesen még elücsörögtek a parton mellettünk a félsátorban, és biztonságosan lubickoltak a láb-bedugós sárga úszógumikban. Idén nem mertem kockáztatni. Ketten háromfelé szaladnak. Ki vállalja a garanciát? 🙂 Azt hiszem, nagyon is jól érezték addig magukat otthon, mamival a kismedencében.
• Bekötöm a gyerekeket az autóban, a legkisebb távolságon is. (Nemrég volt egy halálos baleset veszélyes útszakaszon, a szomszéd falu határában, ahol naponta járunk…)
• Természetesen van vakdugó – a kihúzó egy felső polcon, mert már a kicsik is rájöttek a nyitjára 🙂
• Nem hagyok elöl, és a picik által elérhető helyen gyufát, üvegpoharat, kést, ollót, tűt, lándzsát (=hegyes botot, ami nálunk mindig kerül 1-2 valahonnan)
• Felteszem magasra a forró vasalót, teát, levest, stb.
• Még magasabbra, elérhetetlen helyre a gyógyszereket, vegyszereket
• Bicajozáskor és görkorizáskor mindig van rajtuk sisak…  Na jó, ez nem igaz, de kéne!!

Most ennyi jutott eszembe így hirtelen.

Nyilván nem lehet mindenre felkészülni. A gyerekek roppant kreatívak.

Az én gyerekeim is szeretnek hajmeresztő dolgokat művelni – és nem gondolnak arra, hogy az életük forog veszélyben. Néhányszor csak az őrangyalukon múlt.

De hiszem, hogy meg tudom őket védeni. Hinnem kell! És még így is folyton aggódom.

És hinnünk kell az angyalokban is.

Ma találkoztunk Julival egy vásárban. Elámult, mekkorát nőttek az ikrek. És látva zavart, és azonnal bepárásodó tekintetemet, mosolyogva rögtön hozzátette:

– Képzeld, úton van hozzánk egy baba. Pont akkor fog születni, mikor Peti meghalt. Azt hisszük, ő küldte nekünk, maga helyett.