Előzmények
Egy-két-sok(k)
2012. május 30-a, szerda volt életem legszélsőségesebb napja.
24 órán belül a legszörnyűbb és legcsodálatosabb dolgokat éltem át.
Az egész terhességem ilyen kettős volt – mindenféle értelemben. Marci fiam harmadik születésnapja után határoztuk el, hogy mégiscsak belevágunk negyedszerre is. Hátha ezúttal egy kislánnyal ajándékoz meg bennünket a Jóisten.
Nyár végétől hatalmas lelkesedéssel és alapos tudományos felkészüléssel vetettük magunkat a „munkába”. Mivel Czeizel doktorék pont nyári szabadságukat töltötték, jobb híján a ciklus.hu weboldal jótanácsait követve, módszeresen álltunk neki a baba-projektnek. Időzítés, méricskélés, speciális technikák, lemondások és vállalások, testünk-lelkünk felkészítése a „lány” fogantatására. Még „fényképes vizet” is ittam – egy ismerősöm szerint a víz átveszi a pohár aljára helyezett kép (egy cuki kislány, kiskori önmagam fotójának) rezgéseit, ami így, a kellő időben elfogyasztva, garantált eredményt hoz.
Nos, nemhogy garantált, hanem semmilyen eredménnyel nem jártak a tuti módszerek. Három fiúnknál már az első egy-két próbálkozás sikerrel járt – most semmi. Pár hónap kudarcai után felhagytunk a tudományos kísérletezéssel, és visszatértünk a bevált spontaneitáshoz. Nem is csodálkoztunk, amikor a legelső terhességi teszt pozitív lett. Boldog voltam, és kicsit megilletődött – négygyermekes anya leszek!
Az első sokk a legelső ultrahangon ért. A folyosón egy előttem végzett 18. hetes kismama beszélgetett a férjével a vizsgálatról, hogy de jó, hogy mindketten kislányok! Eljátszottam a valószínűtlen gondolattal, hogy mi lenne, ha a Varga doktor bent azt mondaná, hogy:
– Van itt egy kis meglepetés! Ketten vannak…
Máris én következtem, bementem, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, vártam a diagnózist, hogy hányadik héten járunk. Varga doktor krákogott egyet, és megszólalt:
– Van itt egy kis meglepetés!
Jaaj… Álmodom? Kifutott a vér az arcomból. Elfehéredve, remegő hangon kérdeztem rá a „másik” lehetőségre:
– Nincs már ott…?
– Dehogynincs – mondta a doki, hitetlenkedve felhúzott szemöldökkel – sőt! Ketten vannak…
Azt hittem, menten leszédülök az ultrahang-asztalról! Forgott velem a világ, összeszorult a gyomrom, hirtelen nem kaptam levegőt. Alig tudtam kinyitni a szám, hogy feltegyem a reménytelen fuldokló költői kérdését:
– Biztos?
-Egészen biztos. De a 12. hétig még bármi megtörténhet – próbálkozott a doki egy halvány vigasszal, amit rögtön agyon is csapott a következő félmondatával – bár nem valószínű…
Szédülten botorkáltam ki az alagsori helyiségből a friss levegőre. Az utcán rögtön telefont ragadtam, hívtam Norbit. Nem vette fel. Anyu foglalt. Emi húgom – na végre! Felvette, de ekkor már annyira remegtem, hogy a telefon a földre repült a kezemből.
– Ikrek… – estem kétségbe végképp a kimondott szótól – most mi lesz?!